Milyen reményünk van?

Vajon jó dolog lenne-e egy általános, bizonyítottan működőképes, vagyis gyógyulást előidéző gyógymód a drogfüggőség kezelésére? És létezhetne-e ilyen?

Először is, határozzuk meg világosan, hogy mit értünk azon, hogy „gyógyulás”. A gyógyulás az egyén számára nem kevesebb, mint hogy nincs semmilyen állandó lehengerlő testi-lelki vágya, szüksége vagy késztetése a drogfogyasztásra. A társadalom számára pedig azt jelenti, hogy a drogfüggő személy rehabilitálódott, és ettől fogva becsületes, etikus, eredményes és sikeres tagja a társadalomnak. A 70-es években ez a kérdés eléggé furcsának, sőt képtelennek tűnt volna.

A leggyakoribb válaszok azok lettek volna, hogy „persze hogy jó dolog lenne!” és „ugye csak viccelsz?”.

Napjainkban azonban egészen más válaszokat kapunk. Egy drogfüggő azt mondaná: „Ne beszélj már nekem gyógyulásról! Minden létező programot kipróbáltam, de nem jött össze. Egyik sem működik.” Vagy: „Az örökletes dolgokat nem lehet gyógyítani. Már apám is alkoholista volt.” Egy laikus azt mondaná: „Már megtalálták a gyógymódot, a metadont, nem igaz?” Vagy: „Azt találták, hogy a drogfüggőség egy gyógyíthatatlan agyi betegség, tudod, ez olyan, mint a cukorbetegség, nem lehet gyógyítani.” Vagy: „A tudomány mai állása szerint ez gyógyíthatatlan, az agyban lévő kémiai egyensúlyzavarral függ össze.”

A drogfüggőknél, a drogfüggők családjai körében, illetve a kormánytisztviselőknél, a médiában vagy bárhol máshol is nagyon jól meg lehetne figyelni a gyógyulás szó, sőt még a szó gondolatának is a teljes hiányát.

Helyette olyan szavak léteznek, mint kór, betegség, krónikus betegség, kézben tartás, fenntartás, csökkentés, visszaesés. A rehabilitációban részt vevő drogfüggőknek azt mondják, hogy „épp most áll talpra”, és sohasem azt, hogy „meggyógyult”. Akárhogy fejezik is ki, kimondatlanul egyetértenek abban, hogy a drogfüggőség gyógyíthatatlan, és a függőnek meg kell tanulnia együtt élni – vagy meghalni – ezzel.

Minden remény elveszett?

Mielőtt megvizsgálnánk ezt a kérdést, nagyon fontos egy dolgot megérteni, amely napjaink drogrehabilitációjára érvényes. A drogfüggőség gyógyításának reménye nem veszett el, csak maga alá temette a hamis információk és hamis megoldások lavinája.

Kiindulópontként vegyük például azt a tényt, hogy a pszichiáterek hosszú ideje hirdetik veszélyes drogokról azt, hogy „ártalmatlanok”.

• Az 1960-as években a pszichiáterek az LSD-t nemcsak elfogadhatóvá, hanem egyenesen „kalanddá” tették egyetemisták tízezrei számára, azt a hamis elképzelést terjesztve, hogy az élet „rekreációs”, tudatbefolyásoló szerek használatával jobbá tehető.
• 1967-ben az amerikai pszichiáterek összegyűltek, hogy megvitassák a drogok szerepét a 2000-ben. Nathan Kline, a befolyásos New York-i pszichiáter, aki egyébként az Egyesült Államok Országos Mentális Egészségügyi Intézeténél és az Egészségügyi Világszervezetnél több bizottság tagja is volt, a következőket jelentette ki: „Elvileg nem látom, hogy a drogok abnormálisabbak lennének, mint az olvasás, a zene, a művészet, a jóga és még vagy húsz más dolog – ha a dolgokat tágan értelmezzük.”
• 1973-ban Louis J. West, a Kaliforniai Egyetem pszichiátere ezt írta: „Ténylegesen vita robbanhat ki hamarosan a klinikai tudósok között arról, hogy a drogmentes elmeállapothoz való ragaszkodás nem elavult nézet-e bárki számára, akár orvos, akár páciens.”
• A 80-as években Ronald K. Siegel kaliforniai pszichiátriai drogszakértő azt a felháborító kijelentést tette, hogy a bedrogozott állapot alapvető emberi „szükséglet”, „negyedik hajtóerő”, olyan jellegű, mint a szex, az éhség és a szomjúság.
• 1980-ban A pszichiátria átfogó kézikönyve azt állította, hogy „a kokain, ha heti két-három alkalommal fogyasztják, nem okoz súlyosabb problémát”.
• Az amerikai Drogrendészeti Hivatal (DEA) Connecticut állambeli irodájának vezetője szerint az a tévhit, hogy a kokain nem okoz függőséget, drámai növekedést okozott e szer használatában az 1980-as években.
• 2003-ban Charles Grob, a Kaliforniai Egyetem Harbor Egészségügyi Központjának gyermek- és serdülőpszichiátriai igazgatója úgy vélte, hogy az extasy (hallucinogén utcai drog) potenciálisan „jó gyógyszer” az alkoholizmus és a drogfogyasztás kezelésére.

Napjainkban a gyógyszerügyi hatóságok szerte a világon hallucinogén anyagok klinikai tesztelését engedélyezik különféle állapotok kezelésére, az aggodalomtól az alkoholizmusig, miközben pontosan tudják, hogy ezek a szerek maguk pszichózist okoznak.

A drogok elleni háború kudarca nagyban annak köszönhető, hogy nem sikerült megállítani minden idők egyik legveszélyesebb drogterjesztőit, a pszichiátereket. A dolog iróniája az, hogy olyan pozíciókba vették be magukat, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy a kezükben tartsák a drogrehabilitáció területét, pedig nem tudnak eredményeket felmutatni azokért a milliárdokért, amelyekkel a kormányok és törvényhozó testületek jutalmazzák őket. Azok a kormányok, csoportok, családok és egyének, akik továbbra is elfogadják tőlük a hamis információkat és drogrehabilitációs technikákat, kockázatos dolgot tesznek. Rendkívül nagy esélye van annak, hogy minden téren kudarcot fognak vallani.

A drogfüggőség nem betegség. Léteznek rá valódi megoldások.

Ha megszabadulunk a pszichiátria drogokkal és függőséggel kapcsolatos hamis információitól, az nem csupán a remény visszanyerésének alapvető része, hanem első lépés a valódi drogrehabilitáció elérése felé.

Tisztelettel:

Jan Eastgate
a Citizens Commission on
Human Rights International elnöke